dr. Sebestyén Csilla

A templom őstörténete

         1919-ben a Lipótváros külső területén élő hívek egy Kápolnaegyesület néven működő társaságot hoztak létre azért, hogy a katolikusokat lakásokban és pincehelyiségekben istentiszteletre gyűjtsék össze. Ez az egyesület alakult át 1920-ban egyházi jóváhagyással a Lipótváros II. elnevezésű egyházközséggé, amelynek élére Dr. Zaymus Gyula hitoktatót nevezte ki Dr. Csernoch János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek.

         Eleinte csak vasárnaponként tarthattak istentiszteletet a Pannónia utcai elemi iskola tornatermében, ahol egy a katonaságtól kölcsön kapott hordozható tábori oltár állt rendelkezésükre. Ezt később egy dohánygyári ládák deszkáiból készült szép kis oltár váltotta fel.

              Dr. Zaymus Gyula kitartó tevékenységének köszönhetően hamarosan az iskola szuterénjében rendeztek be egy kápolnát, amelyet Jézus Szent Szívéről neveztek el. Az atya és világi munkatársai összeírták és megszervezték a környéken szétszórva élő híveket. Elérték, hogy a kápolnában keresztelhettek, és rendezhették a vadházasságban élők helyzetét is. Karitatív, szociális és kulturális egyesületeket alapítottak. Egyházközségi Élet címmel kis kiadványt jelentettek meg, amelyet ingyen osztottak szét az utcán, hogy az egyházközség létezésének és működésének híre elterjedjen. Vasárnap délutánonként és csütörtökön este kultúrműsorokat adtak elő, amelyekben a környéken élő munkások gyermekei szerepeltek; a szülőket így kötötték az egyházközséghez. Egészen az ötvenes évek elejéig híres volt a plébánia leánycsoportja, amely színdarabokat tanult be és adott elő a város más templomaiban és egyházi intézményeiben is. Később vetítőgépet vásároltak, és mozielőadásokat tartottak a híveknek heti rendszerességgel.

         Lassan gyarapodott a közösség vagyona és egyházi ruhakészlete, s a kápolna is egyre szebb lett. Hatalmas csapás volt, amikor 1923-ban a csatornákból feltörő árvíz kétszer is elöntötte a pincekápolnát, amely berendezésével együtt tönkrement.

         Ugyanabban az évben a Terézváros egy részével kibővítve önálló plébánia lett az egyházközség területe Budapest Lipótváros – lőportárdűlői Római Katholikus Plébánia néven, amelynek első plébánosa is Dr. Zaymus Gyula volt. A plébánia hamarosan Árpád-házi Boldog Margit nevét vette fel. Ekkor vált a közösség elsőrendű céljává a templom felépítése. Még ugyanazon évben (1923) megalakult a templomépítő bizottság, és kezdetét vette a tíz évig tartó hatalmas munka. A templomhoz telekre és pénzre volt szükség. Rengeteg akadállyal és gáncsoskodással kellett megküzdeni. Egy ideig olyan ember állt a templomépítő bizottság élén, aki senkinek nem engedett beleszólást az ügyekbe, s mikor ennek következtében a tagok nem voltak hajlandók együttműködni vele, nem adta át az iratokat, s emiatt két évig szünetelt a bizottság munkája. Ám sok helyről érkezett segítség is. A főváros akkori polgármestere, Dr. Szendy Károly biztosította a Ferdinánd téren a telket, és — bár előbb az ott álló piacot és fatelepet le kellett bontani, majd arrébb telepíteni (ennek költségeit, mintegy 120.000 pengőt is a főváros állta) — 200.000 pengővel indította el a munkát. Rothermere lordtól 50.000 pengő érkezett, az egyházközség pedig a kultúrműsorokkal, bélyegek és színes lapok kiadásával, mecénások felkutatásával 50.000-et gyűjtött. Tehát az építkezést 300.000 pengővel tudták megkezdeni 1931-ben. A tervezőt, Möller Istvánt is Dr. Szendy Károly ajánlotta.

         Meg kellett küzdeni a bürokratákkal is, akik akadályokat gördítettek az építkezés elé vagy figyelmetlenségből, vagy makacs elképzeléseiktől vezérelve. A templom telkét egyszerre kapta meg a plébánia és egy fatelep, ezt a vitás helyzetet el kellett rendezni. Aztán kiderült, hogy a telket rossz helyen, 17 méterrel arrébb jelölték ki. Akadt olyan építési tanácsos a városházán, aki máshol szerette volna látni a templomot, s mindaddig, amíg az illető más állásba nem került, nem kezdődött el az építkezés. Ám a kitartó, szívós munkának köszönhetően, amelynek motorja mindvégig Dr. Zaymus Gyula volt, hűséges segítőtársai pedig Dr. Strausz István bizottsági elnök, Musztig Emil titkár és Monszpart János egyházközségi elnök, két év alatt mintegy 1.000.000 pengő költséggel felépült a templomunk. 1933. október 15-én szentelte Dr. Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. Persze már előzőleg is kötődtek ünnepségek az épülő templomhoz: ünnepélyes keretek között zajlott az épület alapkövének, majd később az oltár alapkövének elhelyezése is.

         A belső tér díszítése még majdnem tíz évet vett igénybe. Az építőmester Wihart Ferenc volt, a vasmunkákat Polgár Ignác, az összes asztalosmunkát Juhász Lajos készítette, a harangokat Slezák József öntötte. A szobrokat Nemes György alkotta, a festmények Heintz Henrik művei, az ablakok Róth Miksa műhelyéből kerültek ki. Minderre folyamatosan gyűjtöttek a főváros nagyobb templomaiban is, a gáz-, a víz- és az elektromos művek ajánlottak fel nagyobb adományokat, de magánszemélyek is bőkezűen áldoztak a templom szépítésére. Neves művészek – a kor leghíresebb operaénekesei (Basilides Mária, Medek Anna, Székelyhidy Ferenc), zenészei (Hubay Jenő) – léptek fel a templom javára rendezett jótékonysági esten, amelyen az ünnepi beszédet Prohászka Ottokár püspök tartotta.

         Önálló plébániát nem tudott építeni az egyházközség. A plébánosi és kápláni lakások a Tisza, a Vág, a Thurzó utcában, később a Váci úton voltak, az iroda először a Pannónia utcai iskolában kapott helyet, majd az is a Váci útra került.

         A második világháború idején az amerikai szőnyegbombázások nem tettek kárt a templomban, noha a környéken irtózatos pusztítást végeztek, hiszen olyan stratégiai célpontok vették körül a templom épületét mint a Nyugati pályaudvar, a Lipót Telefonközpont, illetve több gyár. Az ostrom idején azonban több belövést is kapott az épület, lövegek és gyújtóbombák veszélyeztették az épségét. Találat érte a tornyokat, a tetőt, a fő- és oldalhajókat, a keresztelőkápolnát. De Isten segítsége révén ezek egyike sem volt végzetes. Például egy 95 kilós lövedék a Lehel úti toronysisak alatt csapódott be, átütötte a torony mindkét falát, behatolt a másik toronyba, és a harangok között — anélkül, hogy felrobbant volna — leesett a padlásra és ott maradt. Egy másik a hajóba csapódott be egyenesen a Szent Margit-oltár elé, ott felvágta a padozatot, egyet ugrott, és anélkül, hogy felrobbant volna, fekve maradt. Az ablakokban, falakban, festményekben, szobrokban keletkezett károkat 1945 tavaszán azonnal elkezdték javítani, s 1948-ra, mikor június 2-án Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek bérmált, a templom újra régi fényében pompázott. 

Honlapunkkal kapcsolatos hozzászólásait ide várjuk!